A pánikbetegség tanított meg boldogan élni

Istenem, hányszor kívántam, hogy bárcsak meg tudnék szabadulni ettől az állandó rettegéstől. Bárcsak sose jönne vissza újra az "Istenem, mindjárt meghalok!" érzés. Bárcsak visszakaphatnám a korábbi nyugodt állapotomat. A szorongás sokszor hirtelen, a semmiből tört rám, máskor pedig előre éreztem, hogy "közeleg a vég". Erről hosszasan tudnék mesélni - a kórházba kerülésig volt itt minden az elmúlt 10 évben.

De a legfontosabb dolog, amire rájöttem - és ez nagyon felszabadító felismerés -, hogy a pánikrohamok nem a gyengeség jelei. Nem szabad kudarcként értékelni, hanem inkább egyfajta kihívásként kellene, aminek a teljesítése közelebb visz a teljességhez, a harmóniához.

Az elmúlt években megtanultam, hogy:

• Nem mindenki gondolkodik ugyanúgy a pánikbetegségről, emiatt felesleges idegeskedni, úgysem tudok tenni ellene. Vannak olyanok, akiknek ez az egész szimpla hisztinek tűnik, és elintézik annyival, hogy ideggyenge vagyok. Azonban szerencsére vannak olyanok is, akik elfogadnak így, és segítenek. Őket nevezem barátoknak.
• Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy egész nap teli szájjal vigyorgok, és mindent rózsaszínben látok. Ez csupán egy-egy pillanat, a többi a boldogságra való törekvésről szól. Azzal, hogy korábban többször átéltem a halálfélelmet, sokkal jobban tudom értékelni az apró örömöket - közhelyes, de igaz. A mélypontjaim nélkül minden jó dolog, ami velem történik, természetes lenne

• A legtöbben szégyellik a könnyeiket, és félnek az igazi érzelmektől. Én mindig érzelgős voltam, de az elmúlt évek történései még inkább felszínre hozták ezt. Engem arra tanított meg a pánikbetegség, hogy gyengének, sebezhetőnek látszani nem szégyen. Meg arra, hogy adódnak olyan helyzetek, amikor bizony tanácsot, bátorítást, vigasztalást kell kérni.
• Ha átéltél már néhány pánikrohamot, valószínűleg még inkább meg fogod érteni azokat az embereket, akik hasonló helyzetben vannak. Az empátia hatalmas érzelmi intelligenciát igénylő tulajdonság, és bármilyen furcsán hangozzék is, hálás vagyok a démonjaimnak. Általuk váltam jobbá, megértőbbé és elfogadóbbá.
• Kényelmes a komfortzónámban maradni, de ha nem merek kilépni belőle, akkor sohasem láthatom meg valódi formájában a világot. Korábban a saját félelmeim miatt mindig mindenre rávágtam egy nemet, pedig sokszor épp az ellenkezőjét éreztem. Most, hogy már nincsenek rohamok, gyakrabban mondok igent (legyen az egy vacsorameghívás vagy egy közös utazás a barátokkal), mert nem akarok lemaradni az életről.

Forrás: she.hu